789 oldal és három hónap.
A moly.hu-n szereztem könyvcsere keretében G. Hajnóczy Rózsa remek útleíró regényét. Rózsa a 1900-as évek híres orientalistájának, Germanus Gyulának volt a felesége. Gyulát meghívták Indiába muszlim irodalmat és történelmet tanítani, ahova természetesen felesége is vele tartott. Az indiai Szantiniketnában, Rabindranath Tagore telepén éltek 1929-32 között. Ezeknek az éveknek az élményeit, eseményeit írta le Rózsa naplóformában, szépen formázott, irodalmi stílusban.
Az évek során bejárták India jelentős városait, településeit - hindu és muszlim (a regényben mindenütt mohamedánként nevezett) tanárok, nagyurak meghívásainak és saját kíváncsiságuknak eleget téve. Rózsa bő leírásokban emlékezett meg a gyönyörű helyekről, a vallási hiedelmekről, babonákról, sokszor visszataszító szokásokról, a keleti vendégszeretetről, remek ételekről, az évezredek alatt megkövesült kasztrendszerről, az európai ember számára kínzó, máskor enyhet adó éghajlatról, a hozzájuk hasonló európai, amerikai vendégelőadókról, misszionáriusokról.
A napló megörökítette szantiniketánban megismert barátaik életének szeleteit is - ennek révén több szerelmi szálat is figyelemmel követhet az olvasó; az élet úgy alakítja Haimanti és Amija, Gertrud és Alí, Gladys és Collins életét, mintha egy képzelt szenvedélyes történet lapjait tartanánk kezünkben. Ezzel ellentétben Rózsa és Gyula kapcsolatáról semmit sem tudni meg a naplóból. Rózsa szinte kívülállóként jegyezte le sorait, férjéről leginkább mint tudósról kapunk képet, önmagárról pedig szinte semmilyen formában nem (csupán édesapja halála, és néha megemlített honvágya robbantja ki (látszólagos) megfigyelői szerepéből).
Számomra lenyűgöző volt olvasni - a milliő, amiben éltek, a keleti életmód és gondolkodás... Megvallom, irigylem Rózsát ezért a három évért; vállalnám az összes nehézséget, ami egy ilyen úttal jár (rettentő hőség, aztán a monszun, ruhák szárításának és tárolásának problémája, lakásbelső rendben tartása, hadakozás a porral). India méretéből adódóan akár több napos utakat is meg lehet tenni egyhuzamban - és én imádok utazni: vonatozni, hajózni (a megérkezés valahova másodlagos). Hogy élvezném a váltakozó tájat, a sokféle embert!
A regényből nem derült ki számomra, hogy Rózsa vajon elégedett volt-e éltével - nagyon sok jó élmény érte és sok bosszúság a szolgák miatt (ahogy ő nevezi őket); de ezek nem árulnak el semmit Rózsa érzéseiről, viszonyulásairól a szantiniketáni életükkel kapcsolatban. Úgy tűnik, hogy ő az, aki mindenkivel jóban van és akivel nem történik semmi az évek alatt. Lefoglalja őt a szolgákkal és az éghajlattal való hadakozás, a társasági élet, az utazásokon az újabb és újabb lakóhelyek megfelelő berendezése - unatkozott-e vajon, miközben férje a könyveit bújta, előadást tartott, hosszas fejtegetésbe bocsátkozott vallásról, tudományról; vagy élvezte, hogy a maga ura lehet egy számára ismeretlen országban? Hiszen napjai nagy részét egyedül töltötte, nem véletlenül lett olyan bőséges a napló. Bár '31 nyárutójától jelentősen lerövidül a terjedelem (az utolsó fél évet néhány oldalba sűríti).
Ami még érdekes, hogy mennyire átsüt kora gondolkodása a regényen - a háztartási alkalmazottakat szolgának hívja, felbukkan az eugenika kifejezés is, és néha mintha rácsodálkozna Rózsa arra, hogy az indiaik (és egyéb Indiában élő népek) is legalább annyira műveltek, mint európai társaik; az indiaik általában gyengék és lusták, az afgánok marconák és erőszakosak, a misszionáriusok tiszták és angyali jóságúak... ezeket a vissza-visszatérő jellemzéseket az utolsó 200 oldalon már nagyon naivnak érzetem. Ami ezt ellensúlyozta, azok Rózsa fanyar, kissé ironikus véleménynyilvánításai. Hála érte :)
Ez volt ez első útleírás, amit olvastam. Amit ezek után szívesen elolvasnék, az Széchenyi Zsigmondtól a Nahar. Remélem, 2012-ben hozzájutok és végigrágom magam rajta :)
