hősnők

Pár perce keltem fel a délutáni (el)szunyókálásból - az a gondolat kísérte ébredésem, hogy az életben leginkább olyan vagyok, mint Szabó Magda Ajtójából Emerenc egyik barátnője (a nevére nem emlékszem, ha egyáltalán néven volt nevezve), az, aki Emerenc tudtával és "jóváhagyásával" felakasztja magát. Nem, nem az akasztás miatt a hasonlóság! A regényben valami olyasmi hangzik el, hogy ez a nő boldogtalan volt, elégedetlen, még igazából a barátnői között sem tudta jól érezni magát. Tehát ez vagyok én. Legalábbis ma este így érzem.

Soha meg nem elégedni: veszélyes játék. 6 éve dolgozom, már 4 cégtől eljöttem (pontosabban a negyediknél még van egy hetem), és még nincs helyette új - és a jelenlegi gazdasági helyzetben nem tudom lesz-e egyáltalán, mikor és miféle. De maradni: az kizárt! Nem tudom vállalni! A családommal nem tartom a kapcsolatot - illetve a bátyámmal és a húgommal ritkásan igen. Pedig úgy hiányoznak és szétrág a magány, egyre rosszabb leszek tőle mint ember. Ők keresnek, biztatnak, hogy találkozzunk gyakrabban, hogy legyek nyitottabb. Barátom kevés van - 2007-ben elvesztettem őket, korábban is két jó barátnőmet. Névrokonom maradt egyedül, persze azóta váratlanul betoppant az életembe néhány rendkívüli ember, akik képesek a védőfalaim mögé bevenni magukat. De ez ritka. Laza szálakat szövögetek - miközben ma is itt ülök a konyhában (halványan melegít a radiátor) tök egyedül. Aminek örültem két napja! Hogy megkönnyebbültem, mikor a lakótársamék mondták, hogy pénteken hazautaznak a szüleikhez. Egy egész napig jó is volt magammal lenni. Ó, most már jöhetnének vissza! :) Legjobb barátnőm (névrokonom) amolyan tartós és pozitívan ható aknamunkával megváltoztatott az évek során, lerombolt valamennyit védőpáncélomból. És mégis: rá is úgy tudok haragudni. Például azért, mert két éve külföldön él. Racionálisan felfogom, hogy ő ott szeret és tud élni. Emellett viszont úgy érzem, hogy itt hagyott. Emiatt, most hogy pár hónapig itthon volt megint, volt alkalom, amikor nehéz volt vele találkozni. Ő nem tudta hova tenni, hogy egyszer tök jól elhülyülünk, máskor meg mufurc vagyok. Elégedetlen, még vele is. A férfiakról már nem is beszélve. Az egyik volt barátom, főiskolán ismerkedtünk meg, felhívott tegnap - számomra teljesen váratlanul. (Sírás)gombóc volt a torkomban. Miközben beszéltünk, én összevissza zagyvaságokat, arra gondoltam: hülye vagyok, hogy nem akartam veled lenni, hogy nem akartam megelégedni veled! Legszívesebben kimondtam volna hangosan, még este is ez járt a fejemben. Ő csak egyetérteni tudna ezzel, és elütné valami jópofa viccel. Vele sem tudtam megelégedni. És ma már nem tudom miért. Csak fáj. És a páncélom nem engedte két éve, mikor adott egy újabb lehetőséget, hogy igent mondjak.

Vagyok más hősnő is - de nem ma! Azt gondolom, az élet arra való, a személyes célja az, hogy jobb emberré váljak. És ha valaki igazán jó ember a szépirodalomban, akkor az Jane Eyre! Arról nem is beszélve, hogy kiskamaszkori magányomban sokat segített  a története, és édesanyám halála után is vigaszt nyújtott. Ma már nem szoktam olvasni, inkább csak belelapozok - és most is hogy szeretem!

Voltam más regénybeli nőalak is: Catherine Ernshaw. De ez már a múlté. Úgy érzem, a szenvedély tovaszállt másfél éve egy szerelemmel együtt. Szenvedélyem már csupán a dolgok abbahagyását, a változás iránti vágyakozásomat élteti.