Liv Ullmann: Választások

Liv Ullmann norvég színésznő, akinek második férje, az (el)ismert Ingmar Bergman volt. Kétszer jelölték Oscar-díjra, egy lánya van, Linn. Több könyvet is írt - nekem ez az első, amit tőle olvastam. A fülszöveg alapján azt lehet gondolni, hogy elsősorban a UNICEF első női nagyköveteként megéltek krónikája ez az írás, de ez jóval több annál, és több mint magánéleti választásainak összegzése: vallomás a legbensőbb érzéseiről, gondolatairól, pillanatképek nem csak az ő, hanem a hozzá legközelebb állók életéből.

Beenged a színházi próbatermekbe, az interjúiba, beszélgetéseibe volt férjeivel és szeretőjével, kislányával eltöltött idejébe, utazásaiba, belső monológjaiba, vívódásaiba a szeretett férfi, önmaga, lánya és a világ közti őrlődése miatt. Elvezet többek között Kolumbia, Haiti, Szomália, Etiópia nyomorába, az éhezőkhöz, a politikának, a természet erőinek kiszolgáltatott emberekhez. Az újszülöttnek életet adó anyához, aki könyörög, hogy valaki vegye magához gyermekét, mert nála úgyis éhen halna, az öregasszonyhoz, aki mogyoróval etet az út szélén egy kislányt és a kíváncsian mellettük guggoló Linn szájába is betöm néhány darabot, a betegekhez, a reménykedőkhöz, és azokhoz, akik már lemondtak az életről.

Szerettem olvasni. Felkavaró - van-e olyan ország a Földön, ahol ne lehetne nyomort találni? Őszinte - Ullmann beavat párkapcsolati és szülői mindennapjaiba, azok minden örömével és kétségével és igen, választásaival. Érdekes - fejezetről fejezetre változik a színhely, a stílus - leíró részek, majd párbeszédek, önmonológok.

Most olvasom tőle a Változásokat. Az összeszedettebb - a kettő által egy érett nőt látok, aki sok hibát elkövetett, és milyen hétköznapi tévedéseket! Na, ő tényleg az a szomszéd lány típus :) Ő általa is mesésnek látott karrier, ami a norvégiai Trondheimből egészen New Yorkig és Los Angelesig vezet, majd az UNICEF-fel egészen másfajta utakra - mégis ugyanaz a hétköznapi boldogság és fájdalom, ugyanazok a kérdések, mint nálam, nálad...!

Egy kis szépség a könyvből a végére:

"Isten Afrika szarvát sivatagnak teremtette. De a homokból virágok nőttek: az itt élő emberek."

Jeruzsálem lánya

Női könyv. Középpontjában a fogamzásképtelenség - és még sok más: mesterséges megtermékenyítés, nőmozgalmak, abortusz, homoszexualitás, őszintétlenség, érzelmek és indulatok, barátság, gyermekek, kapcsolatok.

Az írónő áprilistól következő év novemberéig - szimbolikus kilenc hónapon - vezeti át az olvasót egy fiatal angliai pár, Liz és Ian, kapcsolatán - a jelen idejű cselekmények bemutatásával, a múltbeli események leírásával, majd a fejezetek zárásaként egy-egy bibliai nőalak történetének hozzáfűzésével.

Nagyon kíváncsian kezdtem hozzá a könyvhöz - szeretem a Femina-sorozatot (legalábbis az a néhány darab alapján, amit már elolvastam). Jó volna, ha rálelnék hasonló könyvsorozatokra még! A kb két hét alatt, míg a végére értem sokszor felkavart a könyv. Az a helyzet, hogy nem értek egyet a mesterséges megtermékenyítéssel, semmilyen indokkal nem tartom megalapozottnak a szükségességét - és mivel a pár mindkét tagjának súlyos problémái vannak a természetes nemiséggel, így bosszantott az, hogy ahelyett, hogy magukat és a kapcsolatukat rendbe tennék, inkább átcsúsztatják orvosi természetűvé a gondjaikat. Az egész történetet, és főleg Liz elfojtott gondoltai, érzelmei miatt, a már hazugságnak minősülő őszintétlenség hatja át.
Sokáig Dr. Marshall volt az egyetlen karakter, akit szimpatikusnak tartottam. Ő az egyetlen, aki megmondja a véleményét kertelés nélkül a fiatal nőnek, és aki valós segítséget próbál nyújtani neki (az őszinteségével és egy pszichiáter bevonásával). Aztán valahogy mégis együtt érző lettem Lizzel - onnantól kezdve, hogy az édesanyjával tölt néhány napot, valahogy kezdtem megérteni a karakterét. A férjéét nem - Iant rendkívül gyávának tartom. A női mozgalmat túl arrogánsnak és képmutatónak. A fejezetekhez fűzött bibliai utalásokat erőltetettnek.
Nem részletezem, amik miatt indulatos lettem sok helyütt - annyira kényes témák, és nem szeretnék senkit megbántani érzéseiben, aki a blogra téved és elolvassa ezt a bejegyzést.
Összességében tetszett a regény; pár év múlva valószínűleg leveszem még egyszer a polcról. Talán más szemmel látom majd, ami most felháborított.

női szemmel

Szerettem olvasni!

A '70-es években az írónő interjút készített az NDK-ban elő lányokkal, fiatal nőkkel és asszonyokkal és egy 92 éves öreg hölggyel is. Az interjúk valójában irányított beszélgetésnek tűnnek, ezt erősíti az is, hogy nem kérdezz-felek formában vetette papírra ezeket az írónő, hanem egy-egy folyamatos szöveggé szerkesztette a beszélgetéseket.

Alapvetően a gyermekkorról, iskolázottságról, családi állapotról, munkáról, előmenetelről, szexualitásról tehetett fel kérdéseket. Sok helyen előkerül a vallás, hit, Isten (legalábbis előzetes várakozásaimhoz képest sokszor; én '84-es születésű vagyok, leginkább sablonokban gondolkozom a szocializmusról, így annak a hitélettel kapcsolatos felfogásáról is). A kor politikai felfogása, eszmei áramlata erőteljesen átsüt a leírtakon, de szerintem ez semmit sem von le az értékéből!

Számomra élvezetes volt megismerni a közvetlenül a születésem előtti időkben felnőtt nők életfelfogását, megismerni élettörténetüket. Az idősebbek világháborún (akár mindkettőn), politikai korszakokon átívelő életútja különösen érdekes volt. Mivel három nap alatt olvastam végig, így eléggé összemosódnak az életek - néhány héten belül újra el kellene olvasnom, hogy szétbogozzam a szálakat és érdemben ki tudjak emelni számomra hangsúlyosabb részeket.

Ehelyett most egyetlen idézetet teszek be a boldogság természetéről, ahogyan Doris, a 30 éves tanítónő látta: 

"Pontosan nem tudom megmondani, mi jelenti nekem a boldogságot, csak azt tudom, hogy nem vagyok boldogtalan" (42. o.)

Sok olyan mondat hangzik el az interjúalanyok szájából, melyeket mai nők is nagy valószínűséggel elmondanának. Szerintem jó volna napjainkban is egy hasonló kötetet összetenni: könnyen rögzíthető lenne a mostani miliő és benne a XXI. századi nő.

És még egy, ami nekem fontos a könyvből. Néhány éve ébredtem rá, hogy sokszor az volt a bajom, hogy úgy éreztem, egyedül vagyok a problémáimmal; azt gondoltam, akkora hatalmas és megoldhatatlan dolgok, megválaszolhatatlan kérdések állnak előttem, amelyektől nekem végem. Megsemmisítenek, elsorvasztanak. De idővel beláttam, hogy nincs olyan kérdés, amit előttem valaki ne tett volna már fel, nincs olyan probléma amibe valaki ne botlott volna bele - így valószínűleg vannak válaszok és megoldások is! Ez a könyv pont ebben erősít meg, és arról, mennyire fontos, hogy néha megosszam gondolataimat, problémáimat másokkal! Hiszen lehet, hogy három mondattal megoldja más azt, ami  nekem hónapok óta nem ment. Ebben a könyvben több minden visszaköszönt, amiben nekem is részem volt, volt, amit ugyanúgy csináltam, mint a egyik fiatal feleség. Más a kor, más a környezet, de az egyes életek igen hasonlóak tudnak lenni...

Zárásként adok még egy idézetet:

"Milyen társadalmat építünk mi? Hiszen az embernek vannak álmai is. Megszületünk és álmodni kezdünk" (78. o. Ruth)