Nincs kilincs

Szilágyi Gyula könyve a mai hazai pszichiátria és az azt működtetők és ellátottak helyzetéről - és mégsem mai, hanem 2004-es, hiszen azóta jelentős változások történtek az egészségügyben - mindig van lejjebb.

Szilágyi Gyula szociológus végzettségű, de szociális munkásként hajléktalanná vált nőket próbál(t) többed magával visszavezetni a társadalomba (hogy ma is ezzel foglalkozik-e, nem tudom). (Több)kevesebb sikerrel. Aztán egy nap arra jutott, megnézi belülről, mi megy egy pszichiátrián - magára vett tehát egy képzelt hajléktalan identitást, küllemileg is beöltözött és - mint Mátyás király - álruhában beférkőzött az azóta már bezárt Lipót mezei kórházba (hosszú nevén Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, OPNI).

Két dolog miatt szerettem volna már rég elolvasni ezt a könyvet. Az egyik ok teljesen személyes: magam is dolgoztam a kórházban, adminisztratív részlegen,  beteggel csupán a folyóson találkoztam, az osztályokra csak mint "látogató" mentem be néha, váltani egy-egy mondatot kedvesebb kolléganőimmel. Így a betegfelvétel és az ellátás mikéntjéről nem sokat tudtam. Az osztályok lepusztult állapotát láttam, a leterhelt orvosokat és nővéreket is (sajnos ez a fajta munka hasonlóan lepusztulttá (mint a fizikai környezet) és hajszolttá (mint a betegek) teszi a dolgozókat is; arról nem is beszélve, hogy mekkora fizetés mellett kell naponta helyt állniuk). Hallottam sztorikat, sajnos néha az orvosokról is, meg a gyógyszercégekről - de jobb dolgom is volt, hogy a gépezet működését behatóbban tanulmányozzam. Aztán a hazai egészségügyi rendszer átszervezése okán az Intézetet bezárták, a betegek közül, akit tudtak, átmentettek más kórházba, a többieket mai napig látom a Széll Kálmán tér környékén, mások arról mesélnek, hogy a Népligetnél is fellelhetőek és gondolom, még országszerte sok helyütt. Nincsen családjuk és más emberi kapcsolatuk, vagy azok már nem tudnak (akarnak) részt vállalni az életükben, a problémáikban - így ellátatlanul, hajléktalanként tengődnek. Egy részüket ambulánsan ellátják ugyan vagy önfeláldozóbb természetű orvosaik ellátják őket a téren, kvázi saját kontójukra állva a gyógyszereket...

Na, de a könyvhöz visszatérve! A másik ok, ami miatt elolvastam, az pedig egy kérdés volt: miért záratja be magát valaki mentálisan egészséges önszántából egy pszichiátriai osztályra, miért vállalja magára annak minden veszélyét (gyógyszerek hatása, szabadulás előre nem látható ideje, környezeti hatás)? Erre a kérdésre a könyv legelején válaszol Szilágyi. Ahogy ő mondja, a pszichiátriai betegségben szenvedő hajléktalan nőket, akiket sikerült bejuttatni osztályra, rendre ugyanolyan vagy rosszabb állapotban kapta vissza, mint mielőtt bevonultak. Tehát a pszichiátriai kezelés hatástalanságának próbált utána nézni.

A könyv rendkívül érdekes - több kérdés mentén tárja fel a zárt osztályok belső világát: saját feljegyzései, orvosokkal, betegtársakkal folytatott beszélgetések által, közben saját maga, mint narrátor általános és tudományos információkkal segíti az olvasót a rendszer átlátásában (pszichiátria hőskora, analízis, farmakológia). Nem lövöm le az író saját tapasztalatait - úgyhogy inkább arról írok, hogy mi az, amit hiányolok a könyvből.

A végét. Hiányzik a negyedik fejezet. Vajon nem szánt negyedik, záró fejezetet Szilágyi? Vagy valamilyen okból elmaradt? Hiányolom az egész empirikus kutatás konklúzióját: a szociális munkás tevékenysége szempontjából változtatott-e bármit e néhány hét? tud-e jobban/ új fajta módszerrel segíteni a hajléktalanokon? saját életében mit jelent ez az álruhás időszak? a néhány napig szedett gyógyszereknek volt-e rövid(közép, hosszú)távú hatása?

A könyv  - véleményem szerint - kulcsmondatával zárom bejegyzésem:

"Persze hangulatjavítótól még senki sem talált munkát magának, de így legalább nem fog szenvedni attól, hogy húsz-huszonöt "szorgosan és becsülettel lenyomott év" után egyszerre nem kell senkinek, vagy hogy tizenöt évnyi házasság után a felesége összeáll egy vasúti kalauzzal, és két gyermekét otthon felejtve, elmegy világgá." (13.o.)