Néhány hete jó pár könyvet beszereztem kedvenc antikváriumomból. Mivel visszajáró vevő vagyok, ezért kaptam kölcsön egy könyvet Bernard Malamudtól.
De miért Malamud? Mert kerestem Chaim Potok könyveit, az Óvilági embereket meg is találtam náluk, meg is vettem. Ezért ajánlottak zsidó származású írókat és írásaikat - így ismertem meg Királyhegyi Pált. Köszönet érte! Így ismertem meg Malamudot. Akinek neve hallatán lelkes lettem, mert valamiért (ó, az emlékezet!) A keresztes háborúk arab szemmel c. könyv ugrott be (pedig hát! annak írója Maaluf, tehát még a hangzás sem ugyanaz). Első csalódás az volt, mikor erre rájöttem - igen gyorsan. A második csalódás az elém tett sok-sok Malamud írás átlapozásakor ért. Mondtam is az antikvár lelkes kolleginájának, hogy ezek bizony lehangoló történetek. Bezzeg Potok! Tele van reménnyel minden sora. Aztán búcsúzáskor mégis kaptam egy Malamudot: A beszélő ló - novelláskötet (milyen jól jönne az egyik moly-hu-s eseményhez!), azzal a felkiáltással, hogy meglátom, ez nem lesz lehangoló, és vigyem csak el kölcsönbe és néhány hét múlva hozzam vissza, és akkor talán újra megnézhetném a többi művét. A harmadik csalódás otthon ért, az első két novellát végig olvasva, a harmadikat dühödten félbehagyva. Nincs remény, nincs öröm, csak csalás és babona, meg valami írói szarkazmus. Úgyhogy félretettem - de azért jól látható helyre, hogy az antikvárium felé járva leadjam hamarosan. Talán tanító célzattal írta az író eme lehangoló szösszeneteket? Valamiféle görbe tükröt akart szerencsétlen olvasói elé tenni? Engem végleg elriasztott olvasásuktól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése